Hulla persze egy semmirekellő, sörhasú seggfej, de legalább ott van halászléügyileg. Ráadásul a bajai vonalat nyomatja, függetlenül attól, hogy Hulla legföjjebb némi jóindulattal nevezhető bajainak, de legalább már gyerekkorában megtanulta, merről bűzlik a halszelet.

Hulla szerint a nem bajai a halászlé egyenlő a halállal, viszont ez az egyetlen étel a világon, amivel kapcsolatban megenged magának némi szentségtörést, vagyishogy sör helyett vörösbort iszik főzés közben.

Hullánéval nem könnyű együtt élni. Amikor unatkozik, kimondottan elviselhetetlen, ráadásul nem elég neki, hogy ínycsiklandozó legyen az étel, mert ő játszani szeret vele, Hulla tehát nem rakhat elé, mondjuk, tejbezsírt, mert a végén már megint el akarna válni, mert az elválás kilátásba helyezése a kedvenc szabadidős tevékenysége nekije. De persze csak a szája jár már megint, Hulláné ugyanis egyáltalán nem hüje, kedvenc holtteste ráadásul túlságosan is jól néz ki főz, meg aztán van még egy dolog, amiben egészen tűrhetően teljesít, csak nem tudja, mi az.

Az egyetlen szerencséje Hullának, hogy a halászleve színültig van izgalommal. És van annyira kemény, hogy képes úgy meghámozni és összeaprítani néhány csecsemőfej nagyságú vöröshagymát, hogy közben nem sírja el magát. Ekkor jön Hulláné a képbe a besózott halszeletekkel, merthogy kettőjük közül egyedül ő érez beteges vonzódást a nyers húscafatok iránt.

Hulla alágyújt, a bográcsban halszeletek, apróra vágott hagymadarabok, meg erőspaprikák kergetik egymást a mélyvízben. Készül a hallé, mindketten arra várnak, hogy megnyalhassák végre egymás ujjait. Amikor aztán végre fölforr a lötty, aláhulla az őrült pirospaprika, vérzéssel, természetesen. Kell még bele némi halállékocka meg halállépor, a napi ajánlott E-származék miatt, meg egy köpetnyi vörösbor. Tejet, ikrát nem szokásuk, de nem azért, mert elhánynák magunkat a gondolattól, egyszerűen csak nem jut eszükbe a piacon pontyszelet vásárlás közben, hogyaszongya, csókolom, csomagoljon már mellé néhány deci halgecit is.

Ha bajai a halállé, akkor a tészta nem lehet más, mint gyufa. Budapesten nehéz (lehetetlen?) beszerezni, de ha egyszer sikerül összefutniuk a Stranszki Júlia nevű, bajai illetőseggű hölgyeménnyel, egészen biztosan kinyalják a seggét megcsókolják a kezét.

Hallállevet csinálni azért hullajó, mert egyáltalán nem macerás. Tulajdonképpen megfő magától, csak az arányokat kell eltalálni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy könnyen el lehet baszarintani. A forrást követő nagyjából fél óra tökéletesen alkalmas arra, hogy megigyuk a maradék bort, cigarettázzunk, közbe meg idióta fasságokat nézzünk a neten. Meg hogy aztán káromkodjunk, hogy „fú baszmeg, ez milyen kibaszott erős lett, baszmeg, mingyá belefolyik a taknyom-nyálam a tányérodba, baszmeg!”

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.