Láncdohányosok vagyunk mindketten, jól ismerjük tehát a cigarettásdobozokon olvasható feliratokat.

 „A dohányzás súlyosan károsítja az Ön és a környezetében élők egészségét”. „A dohányzás nagy mértékben függőséget okoz, ne gyújtson rá.” „A dohányzásról nagyon nehéz leszokni, ezért ne szokjon rá.” „A dohányzás károsíthatja a spermát és meddőséget okoz.” „A dohányzás gátolhatja a véráramlást és impotenciát okoz.” „A terhes nők dohányzása árt a babának.”„Védje a gyermekeket: ne tegye ki őket a dohányfüst belélegzése veszélyének.” „A dohányzás öregíti a bőrt.” „A dohányzás elzárja az artériákat, szívrohamot és agyvérzést okoz.”„A dohányzásról való leszokás csökkentheti a végzetes szív- és tüdőbetegségek kockázatát.”„A füst benzolt, formaldehidet és hidrogéncianidot tartalmaz.” „A dohányzás gyilkol.” „A dohányzás halált okozhat.”

Éppen az utóbbi föliratot olvasta föl valamelyikünk az egyik cigarettásdobozról (mindenfelé cigarettásdobozokba botlunk a lakásban), amikor az éppen nem olvasó másikunk hanyatt esett a fürdőkádban. „A faszé’ nem írják rá az oldalukra, hogy akár halált is okozhatnak!” A múltkor meg hagymaaprítás közben vágtuk le az ujjainkat, nyilván azért, mert nem volt ráírva a késre, hogy „Csonkolásra is alkalmas!”, igaz, a nadrágszíjon sem szerepel figyelmeztetés, hogy „Fojtogatáshoz ideális!” (Ideje kipróbálnunk.) Olyan is volt egyszer, hogy (breaking!) vizet ittunk, mert nem maradt ABBA a csuklás (biztos anyáink bánták meg éppen, hogy világra hoztak bennünket), akkor meg félrenyeltük a vizet – majdnem megfulladtunk, ami, mondjuk, érthető, nem vagyunk hozzászokva az alkoholmentes dühítőkhöz. A vécépapírtól rendszeresen kiújul az aranyerényünk, a folyamatos szexeléstől vízhólyag meg bőrkeményedés nő a csunyánkra (sic!), a kávé rendszeresen leégeti a szőrt a szájpadlásunkról, élettársunk kék-zöld foltokat hagy rajtunk, másnap persze egyikünk sem emlékszik a miérterésahogyanra, rendszeresen kiesünk az ablakon, figyelmeztetés ellenben sehol, pedig nyilvánvaló, hogy az egész lakás egy kibaszott HALÁLZÓNA!

Címkézzünk föl tehát mindent, különösen az életünket, mert leginkább az élet ártalmas az életünkre. Akár még halált is okozhat, ha nem vigyázunk.

Hát igen, ha rászopksz, tényleg nem egyszerű leszopkni.

József Attila nyilván kikérné magának, hogy egy lakótelepet neveztek el róla, pedig ha tudná, hogy mennyire fasza kis hely ez, talán nem öngyilkolta volna magát halálra. De az elvtársak biztos elvtársat láttak benne. A lakótelep legyen lakótelep! Már Kádár apánk, a punk is megmondta, hogy „Minden legyen az, ami. A krumplileves legyen krumplileves, elvtársak!” Egyenes beszéd ez, a hülye is megérti. Talán még az eeetááársnőőők is.

„A József Attila Lakótelep Budapest IX. kerületében helyezkedik el, az Üllői út, az Ecseri út, a Gyáli út és a Határ út által körülzárt területen.” – vagyis Ferencváros, Kőbánya, valamint Kispest határvidékén, utóbbiaktól viszont el is határolódnánk nyomban, hiszen mi nem vagyunk sem kőbányaiak, sem kispestiek, még akkor sem, ha csak néhány perc is választ el a magukfajtáktól. Éljen I. Ferenc, a mérvadó névadó!!!

Éljen a Független Ferencvárosért Felszabadítási Mozgalom (a továbbiakban: FFFM)!!! Jelentkezni lehet Commandante Hulláéknál!!!

Van itt minden! Vagy legalábbis volt. Büszkeségünk, a jelenleg hajléktalanszállóként üzemelő Pest-Buda Mozi, ami hamarosan görög kultúrközpontként reinkarnálódik majd újjá, feltéve, ha minden jól megy, pénz kérdése, tessék adakozni.

De következzenek az igazi látnivalók: SPAR, LIDL, ERSTE, OTP, DM, MOL (a cigaretta az utóbbi helyen egész éjjel hozzáférhető, pia viszont, az egészen szürreális, éjjel 23.00-tól reggel 6.00-ig tartó szesztilalom miatt sajnos nem), orvosi rendelők, gyógyszertárak, jégpálya, uszoda, könyvtár, egy valagnyi óvoda, iskola, játszótér, valamint a méltán népszerű Görög Kisebbségi Önkormányzat (minduntalan görögökkel találkozik az ember, tiszta Beloiannisz), de a görögökkel szemben legalább ellensúlyt képeznek az arabok meg a kínaiak.

És akkor még szót sem ejtettünk a MűvelőDÉSI Házról (vigyázat, szóvicz-veszély, Dési Huber István ugyanis a névadó, a festőművész, grafikus, előtte illegális komenista), a Közösségi Házról (itt tartják a százforintos vásárt a helyi nyuggereknek), valamint a hétvégi társasági élet ütőeréről, a Napfény utcáról! (Beszédes egyébként a többi utca elnevezése is: Egyetértés, Ifjúmunkás, Lobogó, Távíró, Torony, stb.) Legyen már végre béke, szeretet és egyetértés, bassza meg!

Egyébként a galambok uralnak mindent. Az arcodba röpülnek, a fejedre szarnak. Ha meg végre megdöglenek, kerülgetheted a tetemeiket. Vagy a sünökét, az autók ugyanis csak a legritkább esetben lassítanak. Armageddon ez, sünöknek, be lehet fogadni egyet!!! Egyszer láttunk mókust is. Egyszer. Biztos elköltözött miután sokadszorra fosta fejen egy hasmenéses galamb.

Templom szerencsére nincs (hittérítő valláskárosultak anál inkább), mondjuk, a távolban látszik egy, kocsma viszont féltucatnyi, igaz, egyik sem olyan, ahová szívesen beülne az ember. A múltkor azért tettünk egy kísérletet, de a harmadik zsidóvicz után úgy éreztük, ideje eltávoznunk.

Akinek használt számítógép-alkatrészre van szüksége, a közeli kiserdőben próbálkozzon, rögtön a veszélyeshulladék-lerakó (korábban játszótér) mellett, az igazán elszánt katasztrófaturisták pedig megmártózhatnak a penetráns bűzt árasztó patakban, amit onnan lehet fölismerni, hogy házastársi hulladékszigetek úsznak a felszínén.

Aki pedig igazi kuriózumra vágyik, vigyázó tekintetét vesse a fütyülősbácsira, megtekinthető szombat-vasárnap 8-12-ig a körforgalom környékén (állítólag hétköznap is fütyöl, ráadásul hárman van, hétköznap viszont csak a legritkább esetben verjük itthon a faszt, nem lehetünk benne biztosak tehát), viszont ember nem volt még, aki fölismerte volna az ajkait elhagyó sláger dallamait, nyilván (talán?) a kordagyuriMEGAbalázsklári  volt az elkövető. „Reptér!” – visítunk neki mindig fejhangon az ablakból, de valamiért sosem az a válasza, hogy „Lobog a szélben a szélzsák”, hanem valami olyasmi, amit kiskorú olvasóink miatt most inkább nem idéznénk.

Amint kitör az uborkaszezon, megjelenik az ordítósbácsi, aki a Zsigulija csomagtartójából árulja a lopott gyümölcsöt, legutóbb éppen őszibarackot, természetesen a „mézédes” fajtából. Azt a szót, hogy számla, nem ismeri, a hitelkártyát viszont „elfogadja”, szívesen húzogatja bárki farpofái között.

Szerdánként és szombatonként a FŐKEFE hulladék-kommandója ébreszt bennünket, viszik elfelé a szemetet. A többi nap a hajléktalanoké, betétdíjas üvegeket remélnek a szelektívből, általában kevés sikerrel.

A Szomszédokat ritkán látjuk, így jár az, akinek nincsen tévéje, vehehe, Klári nénit viszont, a Tom Waits-hangú kisnyugdíjast gyakran halljuk krákogni beszélgetni a papírvékony falak mögött. A másik oldalunkon egy vak nő lakik a meghatározhatatlan nemű és korú fogyatékos fiával/ lányával (a kívánt rész aláhúzondó), utóbbi előszeretettel nyitogatja az ajtajukon lévő kisablakot, hogy megkérdezze, „Hogy van szomszéd?”, választ persze nem vár, csak néz. Velük szemben két rokkantnyugdíjas éli hátralévő napjait. A múltkor egyszerre indultunk el velük, mi nyaralni, ők a földszinten lévő szeméttárolóhoz, de két héttel később egyszerre értünk föl a harmadikra. Az elsőn egy kutya lakik, a neve Jágó, na, ő még náluk is lassabb, szoktuk látni lihegni a félemeleten.

Fasza kis hely ez. Élvezzük. Élvezünk.

Számtalan perverzióink egyike szemetesvödrünk tartalmának dokumentálása. Ennek köszönhetően időnként egészen szürreális fényképek születnek, közös életünk szimbóleumai (így mondják sznobul a szimbólumot, parasztok, copyright by W. A.) rendszeresen találkoznak azon a bizonyos boncasztalon. Szokásunk havonta legalább egyszer halászlevet főzni, méghozzá bajai módra, a maradványok, a ponty feje meg a farka, pedig a kukában szokik kikötni, minden porcikáját mégsem ehetjük meg a szerencsétlennek, elég egészségtelenül táplálkozunk egyébként is. A halhoz persze nem illik a sör (bezzeg a száraz vörösbor!), nem is vetemednénk ilyesmire, de az még a legjobb helyeken is előfordul, nálunk meg pláne, hogy az előző esti radikálparti romjai összekeverednek a másnap resztlijeivel, íme a bizonyíték:

És ezek után még mi kapunk agyfaszt, amikor kettővel alattunk nekiállnak bundástenyeret/faszírtot/faszhéjas almát sütni ugyanabban a három éve lejárt szavatosságú elfáradt olajban, hogy baszódnának meg, a szél ugyanis az egészet befingja az orrlikainkba.

De már készül az ellencsapás, a fokhagymás meztelen csigával töltött vakond!!! Legyenek szívesek reszketni!!!

-         Itt a lelkisegély, hallgatom.

-          Ööö… Igen. Ööö… Aranka vagyok.

-          Miben segíthetek?

-          A férjemről lenne szó.

-          Mi a problémája vele?

-          Iszik… Valószínűleg most is a kocsmában van.

-          Értem.

-          Én ezt már nem bírom tovább! Minden nap ezt csinálja.

-          A férje… bántalmazza is Önt?

-          Rendszeresen. Szinte minden este összever. Aztán megerőszakol.

-          Már bocsásson meg, de ilyen életvitel mellett még föláll neki?

-          Föl. Sajnos.

-          Valahol irigylem. Tudja, az én férjem nem iszik, ennek ellenére évek óta impotens. Már nem is emlékszem, mikor voltunk utoljára együtt.

-          Magának sem lehet könnyű.

-          Hát nem. Arra gondoltam, leszbikus leszek.

-          Ez már az én fejemben is megfordult.

-          Igazán? Engem mindig is vonzott a dolog, de sosem volt merszem kipróbálni.

-          Hááát… nekem sem. Volna kedve esetleg…

-          …találkozni?

-          Igen… erre gondoltam, de kérem, ne vegye tolakodásnak. Persze nem sértődöm meg, ha nemet mond. Hiszen nem is tudunk egymásról semmit.

-          Ne szabadkozzon. Már így is annyira kínos ez az egész.

-          Igen, tudom, de ha már eddig eljutottunk, talán megbeszélhetnénk egy találkozót.

-          Rendben. Holnap este hatkor a zsinagógánál?

-          Tökéletes. Honnan fogom megismerni?

-          Hááát… 160 centi magas vagyok, nagyjából 120 kiló, fiúsan rövid a hajam, van egy karika az orromban és a szemöldökömben, a felkarom tetovált, bőrmini és magassarkú lesz rajtam.

-          (…)

-          Halló! Halló! Halló! …A picsába... Minden nő egyforma.

Az egyéves évfordulón seggrészegre inni magunkat nyilván nem különösebben érdemes, ha ugyanis seggrészegre issza magát az ember, jó eséllyel nem fog emlékezni semmire. Akkor már sokkal értelmesebb elfoglaltságnak tűnik elkövetni valami kihágást, de ha már ilyesmire vetemedik az ember, legalább legyen nagyon durván illuminált. Persze nem arról van szó, hogy menjünk le bűnözni az utcára az éjszaka közepén, az viszont erősen ajánlott, hogyha találunk, mondjuk, egy instabil oldalfekvésben fetrengő Tilosost, akkor vigyük haza, hiszen jól fog majd mutatni a falra szögellve, ráadásul eszméletlenül szórakoztató fölcsempészni hajnalban a harmadikra.

Természetesen eléggé részegek voltunk már akkor, amikor úgy döntöttünk, hogy kocsiba ülünk némi sör kedvéért, mivel elfogyott a piánk, a kerületi szesztilalom kitalálóinak számítása tehát nem igazán jött be, velünk, akik a határvidéken lakunk, nem baszhatnak ki. Mire visszaértünk, valami barom persze elfoglalta a parkolóhelyünket, kénytelenek voltunk tehát sétálni vagy száz métert – ekkor találtunk rá, ott feküdt a szakadó esőben, a sárban. Mivel nem akartuk, hogy megfázzon, hazacipeltük inkább, aztán lefektettük az előszobában. Meglehetősen koordinálatlan volt már ekkor mindhármunk mozgása, máig nem értjük, miért nem találkoztunk kialvatlan lakókkal a lépcsőházban, akik lebaszhattak volna bennünket a zajongás miatt.

Másnap délutánra persze semmire nem emlékeztünk az egészből, de amikor valahogy sikerült kimásznunk az ágyból, hogy végre könnyítsünk magunkon, belebotlottunk az előszobánkban heverő mocskos csövesbe…

Aznap már nem nyúltunk hozzá, ha az előszobában volt dolgunk, megpróbáltunk inkább átlépni rajta, nehogy fölébresszük. Később próbáltuk megetetni, de az a szemét inkább széthányt és összeszart mindent. Harmadnapon viszont, mivel az istenért nem akart föltámadni, leválasztottuk a fejet a csövesről.

A testet a következő hajnalon kihajítottuk az utcára, vigyék a hajléktalanok a hulladékgyűjtőbe, ha akarják.

A fejet megtartottuk magunknak, jó lesz lakásdísznek...

Lassan egy éve megyünk egymás idegeire. Az első együtt töltött hétvégénken rájöttünk, hogy főzés közben gyorsabban telik az idő, megfőztünk tehát mindent egy hétre előre, de mivel főzni meg zabálni sajnos nem lehet állandóan, a fennmaradó időt ivással töltöttük. A kussolós ivászatoknál persze kevés nyomasztóbb van a világon, közös témánk pedig már akkor sem igazán volt, manapság meg pláne, szerencsére azonban elég gyorsan világossá vált számunkra, hogy egy elhamarkodott válást csak úgy úszhatunk meg, ha beszélgetés helyett zenét hallgatunk, lehetőleg minél hangosabban. Amikor leültünk, hogy kiválasszuk legemlékezetesebb kussolásaink aláfestő zenéit, természetesen hosszas anyázásba kezdtünk, de végül mégiscsak sikerült megegyeznünk valahogy. 12 hónap, 12 felvétel.

Március. Fat Les – Vindaloo

Nyilván mindenki hallotta már a Verve túlértékelt slágerét, a Bitter Sweet Symphonyt… Na. Lilly Allen apja úgy gondolta, ideje lenne átértelmezni ezt a giccsparádét, ezért aztán összehozott egy groteszk, de nagyon is szerethető futballindulót a ’98-as EB örömére, keresztezve a Verve dögunalmát a lelátók alkoholtól fűtött világával.

Április. Babyshambles – Delivery

Kedvenc hedonistánk, Pete Doherty, általában nem csinál semmit, ha viszont mégis, azt respektáljuk. Nekünk mindegy, hogy mit, csak halljunk róla… És lehetőleg legyen rajta kalap...

Május. Kaiser Chiefs – Everyday I Love You Less And Less

A dalszöveg persze nem rólunk szól, viszont annyira szeretünk együtt vonyítani velük, hogy az már beteges. Anyu, zavarjad már el a csontvázakat a szekrényemből, lécci, annyira félelmetesek, hogy nagyon…

Június. Vampire Weekend – A-Punk

Stop meg motion meg minden. Egyszerűen zseniális.

Július. Hives – A.K.A. I. D.I.O.T.

Nehéz a döntés, nem is döntünk tehát, inkább linkelünk, mondjuk ezt meg ezt (is), mert a Hives nem lehet csak egy, inkább kettő, de leginkább három.

Augusztus. Future of the Left – Manchasm

A szöveg értelmére ugyan nem igazán sikerült rájönnünk, de legalább mindketten (!) szerelmesek leszünk, amint meglátjuk a flanelinges, szakállas basszusgitáros Kelson Mathias-t, aki annyira szexisen csettintgeti az ujjait, hogy legszívesebben magunkhoz nyúlnánk, akárhányszor csak látjuk…

Szeptember. Blur – Song 2

Júhú! A szövegnek ugyan ezúttal sincs semmi értelme, de legalább a rabbi jóváhagyná…

Október. Flogging Molly – Drunken Lullabies

Ezúton üzenjük a Dublint (?) végiggördeszkázó alkoholistának, hogy a Tamás Gáspár Miklós-imitátor koncertjéről nem érdemes lemaradni néhány pint Guinness miatt…

November. Yeah Yeah Yeahs – Yeah! New York

Höhöjj, hááát, Karen O sem volt mindig olyan jó nő, mint manapság… De legalább a szabadnapos könyvtáros kisasszony-imidzse kellőképpen szórakoztató.

December. Jarvis Cocker – Further Complications

Ritmusra agyonhajtogatott Jarvist minden lányszoba falára! A 3:20-as szösszenet minden másodperce tökéletes, de leginkább a 2:34-nél kezdődő szaggatott rángatózásra tessék odafigyelni!

Január. Matisyahu - Youth

Mennyire menő már egy Adidas-melegítőt hordó, elképesztően gyorsan hadaró haszid rabbi, nem? Ráadásul még osztja az észt is, mint valami elbaszott hippi. Szeretet, béke, kosárlabda!

Február. Gogol Bordello – Start Wearing Purple

Nánánánáná! Tudjuk, mindenki ismeri, de érdekli a fenét, ha egyszer annyira jóóó… hogy valószínűleg magunkhoz fogunk nyúlni már megint…

Japanese Edition (Bonus Tracks)

Guitar Wolf - Jet Generation

Ha már a japók, jöjjön a Godzilla-Ramones! Agyonzselézett frizura, napszemüveg, bőrdzseki, cicafarmer, fésű a farzsebben, tornacipő, meg persze az elmaradhatatlan cigaretta a szájban. Ezekről ismerszik meg a japán psychobiller… Meg persze arról, hogy legalább annyira hisz az ufókban, mint a patakyattila.

Horrors – She Is The New Thing

Valószínűleg ilyen lehetett volna Kafka meg Poe soha meg nem valósult nyilvános közösülése. Aláfest a Horrors.

Sean Lennon – Home

Minden elismerésünk apunak, de azért Sean-t sem kellene leírni, még akkor sem, ha nem sokkal több/kevesebb, mint egy kiherélt beatle.

iTunes Edition

Smashing Pumpkins – Ava Adore

Billy Corgan sokkal inkább Vlad Tepes, mint bármelyik vegavámpír manapság, ráadásul ott vonaglik mögötte a háttérben a világ talán legbizarrabb basszusgitáros-némbere, D'arcy Wretzky, szóval nyerő, vitát meg inkább nem nyitnánk.

P.I.L. - This Is Not A Love Song

Bár Johnny Rotten sokkal inkább nekünk való, mint John Lydon, a P.I.L. azért megér egy félmondatot, ahogy Captain Sensible is dettó, tudjátok, aki állítólag föltalálta a rappet, pedig korábban ő volt az egyik Damned...

Radiohead - There There

Ez majdnem olyan, mint a Björk, de mégsem, inkább jobb, egy kicsit, talán...

Szerintünk ez van.

Ha választhatnánk, legszívesebben kurvás nővérként születnénk újjá mindketten. Mivel azonban nincs választásunk, ráadásul még buddhisták se vagyunk, úgy döntöttünk, jelmezbált rendezünk, egyébként is mindjárt itt a farsang.

Általában szeretünk mindent az utolsó pillanatig halogatni, de mivel meggyőződésünk, hogy a kurvás nővér jelmezek rendkívül népszerűek lesznek idén, már január elején nekiláttunk a keresgélésnek. Ennek köszönhetően jutottunk el az egyik szexizéket forgalmazó közhasznú társaság honlapjára, ahol megfelelő jelmezt ugyan nem találtunk, érdekesebbnél érdekesebb dolgokat viszont miazhogy!

Mivel a címlapra kerülés érdekében már így is éppen elég szarságot vagyunk kénytelenek reklámozni, link még véletlenül sem direkt nem lesz, akinek ugyanis az alábbi (khm) játékszarok és háztartási kiegészítők megmozgatják a fantáziáját, nyilván habzó szájjal fognak a google-nak esni.

Igazán nem szeretnénk halálra kövezni senkit*, hiszen mindenki oda dugja, ahová nem szégyelli és/vagy azt dug föl magának/partnerének, amit nem szégyell, mindenesetre tátva maradt a szánk, amikor egy valóságos állatfarmon találtuk magunkat a kurvás nővérek panoptikuma helyett.

Nehéz lenne eldönteni, melyik a legizgatóbb… Foltos Boci? Kacér Malac? Szexbirka? Tüzes Csacsi? Vagy mindegyik egyszerre? Esetleg egymás után? Nyilván bármelyik kihívóan vigyorgó jószág kéjnyílása (!) megfelelő szolgáltatást nyújtana azok számára, akik máshogyan nem képesek kielégüléshez jutni és/vagy ezúton szeretnék kivenni részüket az Emberek a Haszonállatok Felszabadításáért Mozgalom (EMHAFEMO)** küzdelmeiből.

Mivel nem vagyunk tagjai a szervezetnek, szexállat helyett inkább szexpapucsot húznánk vendégeinkre, hogy érezzék a törődést.

A további meglepetések a konyhában várják majd őket, konkrétan a faszkonfetti, a szexis poháralátét, a pöcsszívószál (nem szó szerint, bár majdnem), meg a paradicsomleves betűtésztáját igazolt távollétében helyettesítő pornómetélt…

Akit túlságosan fölizgattak a vecsernye izgalmai, a klotyóban/fürdőszobában vezetheti le a feszkót. Hogy hányás, vagy egyéb testnedv, tulajdonképpen mindegy, a különféle pozitúrákat plasztikusan szemléltető vécepapír nem hagy kétséget használatának mikéntje felől. Azok a perverz állatok pedig, akiknek még ennyi sem volt elég, nyugodtan vegyék a fürdőszoba felé az irányt, a zuhanyzóban ugyanis egy mindenre kész ribanc kizárólag arra vár, hogy valaki végre (khm) a magáévá tegye.

Mellfetisisztáknak különszobát biztosítunk. A dohányosok porcelán mellbimbók közé hamuzhatnak, akik pedig nem károsítják magukat ilyesmivel, a ceruzájukat hegyezhetik kedvükre, esetleg alhatnak egyet, szerintünk ugyanis nem különösebben izgató egymás csöcseibe nézni.

Akik pedig annyira bevállalósak, hogy másnap reggelig maradnak, vendégeink egy kéttojásos faszalakú villásreggelire…

Fűszerezés igény szerint megoldható.

*fundamentalista olvasóink talán minket is szívesen halálra köveznének (virtuálisan)

** társadalmi és szexuális értelemben

Másnap a fejfájás kötelező, a reggeli pedig ajánlott… Utána alvás, néhány óra legalábbis… Aztán jöhet a város maradéka…

Első gondolatunk ébredés után a gyógysör volt, de aztán úgy döntöttünk, hogy inkább behatolunk az egri szépasszony lábaközibe… Egyébként is ideje lett volna már alkoholhoz jutnunk, Hulla ugyanis továbbra sem tanult meg józanul vezetni, ráadásul állott sör is csak egy kortynyi maradt, márpedig langyos állott sör nélkül Hulla képtelen volt embernek érezni magát délelőttönként.

A nagyjából tizenöt perces kocsikázás eléggé eseménytelennek bizonyult, de amint megcsapott bennünket a cefreszag, meglehetősen gyorsan visszatért az életkedvünk.

Miután megtaláltuk a legleócsósítottabb bort áruló pincét, a drágábbak felé vettük az irányt. Az ingyenpia miatt, persze, hogy aztán húzzuk a szánkat, mintha szagértők lennénk, vagy mialófasz, pedig még a sörökhöz sem értünk igazán, hiszen megisszuk mi bármelyiket, csak közelítse meg alulról a parlamenti küszöböt. Végül sikerült igazán kedvezményesen megoldanunk a bevásárlást (300 JMF/liter + demizson), hogy aztán ötliternyi Egri lehányka birtokában folytassuk a pózolást a fényképezőgép objektívje előtt, hiszen nem csak müveltek (sic!) vagyunk, hanem még szépek is.

A legszívesebben persze benyakaltuk volna az egészet, de mivel valahogy vissza kellett jutnunk a központba, ráadásul kocsival, egyelőre nem ittunk többet, de aztán megtaláltuk a tegnapi korcsmát, ahol viszont ezúttal sör(ök) helyett bor(oka)t rendeltünk.

Miután sikerült egy kicsit berúgnunk, megnéztük magunknak az Érsekkertet (ezt úgy kell elképzelni mint egy lekicsinyített Városligetet), ahol folyamatosan követett bennünket egy bizarr kisfiú, nyilván baromi izgalmas volt, ahogy céltalanul bóklásztunk két nemmosoly között...

Mivel Hulláné mindenféleképpen szeretett volna még egy kis kultúrát magába erőltetni, ellátogattunk a városba a város alatt, vagyis végigjártuk az egykori érseki pincerendszert, ami a helyi katolikus szeszmaffia megélhetését biztosította évszázadokon keresztül. A mintegy háromnegyed óra a föld alatt meglehetősen tanulságosnak bizonyult. Azt azért nem állítanánk, hogy most kedvezőbben ítélnénk meg a katolikus egyház múltját, de legalább annyit sikerült megtudnunk, hogy nem vetették meg a piát. Ez persze nem meglepő, hiszen hogyan is tudták volna egyébként elviselni a cölibátust?!?

Hogy enyhítsük szomjunkat, beültünk egy dohszagú pincekocsmába. Elég olcsó hely volt, nem siettünk tehát, literszámra rendeltük a száraz fehérborokat. Megismerkedtünk egy filozófia szakos egyetemistával is, azt viszont nem nagyon tudnánk megmondani, hogy miről beszélgettünk vele.

Miközben hazafelé tántorogtunk, eleshettünk a sétálóutcán, a ruhánk legalábbis tiszta sár volt mire a szobánkba kerültünk… Nem is értjük, hogyan engedhettek be minket…

A következő emlékünk Hulláné véres arca… Nem tudjuk, hol és mikor történt a baleset, talán a kocsmából való távozást követően történt valami… Vagy még a kocsmában... Képtelenség összerakni a történteket…

Valamikor hajnalban Hulláné hangos káromkodásra ébredt.
 
Hulláné: Te meg miért nem alszol?

Hulla: Mert álmomban nem tudnám lehúzni az ágyneműt.

Hulláné: ???

Hulla: Nem érzed?

Hulláné: Mit kellene éreznem?

Hulla: A szagot!

Hulláné: Milyen szagot?

Hulla: Összehánytam mindent!

Hulláné: Hogy dögölnél meg!

Hulla: Inkább segíts! Veszekedni ráérünk később is!
 
A reggeliig hátralévő időt kénytelenek voltunk mosással tölteni, egy szanaszéthányt ágyneműt mégsem akartunk magunk mögött hagyni, a végén még kifizettették volna velünk az ingyenszállásért cserébe…

Miután megszáradt minden, kijelentkeztünk, hogy aztán meg se álljunk Budapestig, reméltük ugyanis, hogy a saját lakásunkban nem tartozunk majd elszámolással senkinek…

Hulláék éppen békésen kocsikáztak második nászútjuk felé… De aztán Hulla hirtelen fölindulásból lefékezett, Hulláné pedig egy velőtrázó sikoly kíséretében úgy széjjelfejelte a szélvédőt, hogy eleredt a vére…

Hulláné: Hogy rohadnál ketté, te idióta barom állat!

Hulla: Nem láttad a táblát?!?

Hulláné: Milyen táblát?

Hulla: „Vigyázz, óvodások!”

Hulláné: Óvodások?!? Már megint?!? Hol?!?

Hulla: A tábla szerint bármelyik pillanatban fölbukkanhatnak…

Hulláné: Akkor taposs a gázra! Védekezésről gondoskodtál?

Hulla: Az ajtók zárva, elvileg nem juthatnak be… Bár a vérszomjas kis dögök még mindig betörhetik a szélvédőt egy félvállról indítható rakétával…

Hulláné: Eszedbe ne jusson gyereket csinálni nekem!

Hulla: Ezt már megbeszéltük, nem? Egyébként is elküldenénk koldulni. Vagy eladnánk a szerveit a feketepiacon.

Hulláné: Ahhh, ez annyira sehr romantische…

(Azért ültünk kocsiba már megint, mert Hulláné első lett valami elbaszott fotópályázaton azzal, hogy megörökítette az Ian Curtis-t imitáló Müller Péter Sziámit.

A nyeremény, két éjszaka Egerben… Hulláné persze nem akart nyerni, indulni meg pláne, de Hulla addig verte győzködte, amíg Hulláné be nem adta a derekát. Szóval, ezért az utazás.)

Kurva unalmas hely lehet ez az Eger, gondoltuk, de aztán kiderült, hogy nem is annyira. Mondjuk nem egy Sopron vagy Kőszeg, mégis gyakran volt olyan érzésünk, mintha az első nászutunkon lennénk, nem pedig a másodikon.

Mivel nagyjából semmi sem érdekelt bennünket különösebben, úgy döntöttünk, megkeressük a piacot, Hulla egyébként is csak a hasára tudott már gondolni órák óta. És miközben Hulla sültkolbaszokkal kényeztette magát, Hulláné paparazzisat játszott a savnyúságot (is) áruló nénivel...

A történelmi bélvárost persze néhány óra alatt végigjártuk, de mivel nem akartunk rögtön beülni az első kocsmába, inkább befizettük magunkat a „Konstruktív tendenciák” elnevezésű kiállításra az egyik helyi zsinibe, egyébként is kurvára esett az eső. Itt csodálta meg Hulláné a Wilde János cimű grafikát…

Hulláné: Ki a faszom az a Wilde János?

Hulla: Szerintem senki. A grafikus valószínűleg Oscar Wilde arcképét dolgozhatta össze a sajátjával, nekem legalábbis úgy tűnik… (Később kiderült, hogy élt valaha egy ilyen névre hallgató művészettörténész.)

Hulláné: Hogy te mennyire müvelt vagy!

Hulla: Hát, igen… A müveltseggemnél csak a farkam nagyobb…

Hulláné: Ahhh… Ez még sokkal sehr romantischébb…

A kihányítást követően aztán mindenféle lelkiismeret furdalás nélkül ültünk be a Bíborosba, hogy leigyuk magunkat némi jóféle egri sörrel, hiszen a kultúrának már adtunk korábban… Hazafelé még vettünk egy üveg pezsgőt, meg néhány doboz sört. Miután valahogy becsempésztük az illegál szajrét a szállásra, telebagóztuk a szobát, mert nem lett volna szabad. A többire nem emlékszünk…

 (fojtogatás köv.)

„Férjnek és feleségnek nyilvánítalak benneteket” - mondta a részeg Elvis-imitátor, miután Hulla és Hulláné egymás ujjára húzták a gyűrűket, a magukra valamit is adó hullák ugyanis hullawoody sztároknak öltözött törpék társaságában házasodnak az ideiglenesen a külvárosban állomásozó vándorcirkusz két haknija közötti szabad félórában. Hulla tanúja a szakállas Marilyn Monroe volt, Hullánéjé pedig a tűzokádó Marlon Brando.

Monroe nem hordott bugyit. Hulla számára ez akkor vált egyértelművé, amikor a huzat bepillantást engedett a művésznő combjai közé. Hulláné Monroe puncija helyett inkább Brando farkára vetett szemet, a szóban forgó testrész ugyanis majdhogynem szétrobbantotta a stresszfarmernadrágot. Mondjuk Marlon valószínűleg Marilynre lehetett ráizgulva, ahogy Hulla is inkább a már majdnem Hullánét vonszolta volna legszívesebben az ágyába, hogy egy kicsit elbeszélgessen vele az élet értelméről meg egyéb faszságokról. Nyilván mindenki be volt baszva rendesen a szartartás alatt, ráadásul senki sem hasonlított senkire se nem, de legalább az Elvis-imitátornak volt engedélye, hogy összeadja Hulláékat.

Nászútra Sopronba utaztunk, mert amikor az Art Brut ott játszott egy fesztiválon, beleszerettünk a városba. Nem volt egyszerű begyömöszölnünk egymás irdatlan sörhasát/valagát a kocsiba, de aztán nagynehezen mégiscsak sikerült elindulnunk.

Mivel az utazást Hulla anyjának üdülési csekkjeivel voltak kénytelenek lebonyolítani, Hulla ugyanis elitta minden pénzüket, Hullánénak a saját anyósát kellett eljátszania. Ez végül nem is okozott különösebb gondot, szerencsére a szállásadó alkoholista már koradélután elég részeg volt ahhoz, hogy ne tudjon megkülönböztetni egy huszonakárhányévest egy ötvenakárhányástól. Miután sikeresen elkerültük a lebukást, rakenrollozni kezdtünk a város egyik pincekocsmájában, ahonnan persze hamarosan kidobtak bennünket nyilvános meztelenkedésért, de előtte a biztonság kedvéért azért jól körbehánytuk a korcsmapultot.

Másnap átugrottunk Fertőrákosra, hogy megnézzük a kőbányát. Eredetileg Bécsbe mentünk volna, de mivel előző este annyira berúgtunk, hogy képtelenek voltunk időben észhez térni, át kellett írnunk a forgatókönyvet.

Szerencsére így sem kellett csalódnunk, egyébként sem jártunk még a Holdon korábban.

A falu arról (is) híres, hogy itt található az ország egyetlen, köztéren megmaradt pellengérje. Hulla ki is használta a lehetőséget, kikötözte szeretett nejét egy órácskára, Hulláné ugyanis előző este megitta előle az utolsó sört. Ha nem itta volna meg, akkor is kikötözi, Hulla ugyanis ahogy öregszik, úgy lesz egyre perverzebb állat.

Bécs egy nagy rakás szar. Egy giccses és nyomasztó szarkupac. Túlságosan tiszta. Túlságosan koszos. A külvárost a kutyák, a belvárost a lovak fossák rendszeresen össze. Valószínűleg Prága lenne számunkra az igazi. Azért Bécs, persze tűrhető, de egyetlen alkalom bőven elég belőle.

A legjobb viszont csak ezután következett. Bécsből hazafelé eltévesztettük az irányt, piszlicsáré falvakon keresztül kellett keresztülhajtanunk, még szerencse, hogy volt nálunk térkép. A Lajtán majdnem halálra gázoltunk egy vaddisznócsaládot, pedig a rendőröket kellett volna, akik később megbüntettek bennünket, mert állítólag belehajtottunk a tilosba… Kamu volt persze az egész, nyilván kellett nekik a pénz sörre, bár ennek a tetszetős elméletnek némileg ellentmond, hogy kaptunk tőlük számlát…

Sopronhoz, Kőszeghez viszonyítva Bécs meglehetősen felejtős, még akkor is, ha jóféle kolbászokat lehet enni az utcasarkokon, a becsületkasszás napilapokat pedig nem lopja el senki, legföljebb a turisták.

Kőszegen szintén bíznak az idegenek jóindulatában, a különbség mindössze annyi, hogy dísztököket árulnak, ráadásul fillérekért. Mi is rohasztunk néhányat a kisasztalon, rohadás nélkül ugyanis nincsen szerelem, csak kiábrándulás, kiábrándulni viszont nagyon nem szeretnénk.

Kőszeggel kapcsolatban egyetlen dolgot bánunk mindössze, méghozzá azt, hogy lemaradtunk a helyi zsini nyílt napjáról, így csak kívülről tudtuk megcsodálni a borzalmas állapotban lévő romhalmazt.

Volt szerencsénk viszont megtekinteni a postamúzeumot. Hullánét persze kurvára nem érdekelte, Hulla azonban meggyőzte, amióta ugyanis olvasta A 49-es tétel kiáltása című regényt, valósággal rajong a postáért az összeesküvés-elméletekért. A tárlatvezető egy vicceskedő elmebetegnek bizonyult, a körmei meg nyilván a levélkihordástól voltak retkesek. Amikor a feleslege látta, hogy nem jön be a férjeura… ööö… „humora”, inkább saját kezébe vette a dolgokat, róla viszont hamarosan bebizonyosodott, hogy paranoiás. Arról kezdett ugyanis hadoválni az Osztrák-Magyar Anarchia cenzúrájával foglalkozó kisszobában, hogy az eeetááásak még manapság is a leveleinket/íméljeinket/esemeseinket olvasgatják szabadidejükben. Ábrázatunkra nyilván kiülhetett, hogy „haggyadmáreztafasságotmerkurváranemérdekelegyikünketsenem”, a következő pillanatban ugyanis magunkra hagyott bennünket, hogy kedvünkre pózolhassunk a kitömött postások társaságában.

A hazautazás előtt maradt még egy délelőttünk Sopronra. Sétálgatás közben rájöttünk, hogy ez az egyetlen hely, ahol élni tudnánk Budapesten kívül, ha már egyszer arra kényszerülnénk, hogy vidékre költözzünk. A belvárosban gyakorlatilag mindegyik ház műemlék, ráadásul minden második épületben valami kiállítást lehet megnézni, méghozzá teljesen ingyen. Így találtunk rá a görkorcsolyázó döglött lóra is, akinek tetoválás volt a seggén.

Budapestre visszafelé nem történt semmi említésre méltó. Ha csak az nem, hogy Hulla majdnem elaludt a volán mögött, de Hulláné szerencsére ébren tartotta a baromságaival. I think this is a beginning of a beautiful marriage...

Hulláné: Ha föltalálták volna a sznobszint mérésére szolgáló készüléket, akkor most mindenki számára nyilvánvaló lenne, hogy mi vagyunk a követendő préda.

Hulla: Hátja.

Hulláné: Mivel senki sem tudott fölnőni a feladathoz, nagyon úgy tűnik, hogy kénytelenek leszünk ezt is magunkra vállalni.

Hulla: Hátja.

Hulláné: Jelenleg azonban túlságosan el vagyunk foglalva a perpetuum mobile utolsó simításaival. De talán szakíthatnánk rá egy kis időt, alkalomadtán.

Hulla: Hátja.

Mivel néhány perccel később készen lett az örökmozgó, rágyújtottak egy cigarettára. Egyébként is ideje már némi hatásszünetnek, hogy az emberiségnek legalább minimális esélye legyen lépést tartani velük.

A sznobbarométer egy ördögi szerkezet, százalékra pontosan megmondja bárkiről, hogy mennyire sznob.

Hulláné: Csak mutatná, ha nem tetted volna tönkre!

Hulla: Te mondtad, hogy kapcsolódjak a készülékre, nem?

Hulláné: A Karafiáth Orsolyával működött…!

Hulla: Hogyafaszba jön ő ide?!?

Hulláné: Gondoltam, jó lesz kontrollcsoportnak. Számomra úgy tűnt, hasonlóan sznobok vagytok mindketten…

Hulla: Ezzel azt akarod mondani, hogy borzalmas parókákat hordok én is?

Hulláné: Nem, időnként viszont szeretsz beleröfögni az ismerőseid éterébe.

Hulla: (röhög)

Hulláné: Azért ugye nem képzeled magad Andy Warhol reinkarnációjának?

Hulla: Eléggé értelmetlen dolog lenne szerintem… Hét éves voltam, amikor úgy döntött, inkább elhalálozik.

Hulláné: Szeretlek! Annyira sznob vagy!

Hulla: Én is… De azért a karafiáthozásért még számolunk…!

Hulláné: Unom ezt a párbeszédet.

Hulla: Nemkülönben.

Hulláné: Váltsunk prózára?

Hulla: Éppen javasolni akartam, hogy ne szóljunk egymáshoz többet.

„A Hulladékok azért olyan szar, amilyen, mert Hulláné nem bírja ki, hogy ne pofázzon össze meg vissza.  Írhatok bármit, kritizál, pedig nem kéne neki, mert kurvára nem ért hozzá.” (Hulla)

„Hulla egy szar.” (Hulláné)

„Hullánét nem szívesen engedem a billentyűzet közelébe…” (Hulla)

„Hulla egy fos.” (Hulláné)

Ezúttal szó sincs öncélú szexualizálásról, index-címlap hajhászásról meg pláne, az utóbbiról időközben már letettünk. De mivel perverz állatok emberek vagyunk mindketten, időnként jól eső érzés sokkolni magunkat a Hulladékok elképesztően alacsony olvasottsági statisztikáival.

Nyilván totális kielégülésre vágytunk, mert valamiért rákattintottunk a „keresőkifejezések” elnevezésű fülre. A címben szereplő gyöngyszemet, írjuk le még egyszer, hogy „pénisz+a+seggben”, hiszen mégiscsak ez az első, hogy egy keresőkifejezés segítségével hulláinkba botlott valaki, magunktól ki sem tudtuk volna találni, nekünk az ilyesmihez egyszerűen szegényes a fantáziánk.

Talán a „Nemzeti pénisz, avagy magyar seggbe magyar penészt” elnevezésű szösszenetünkre találhatott rá a google segítségével a hazaszeretetet kissé másként alternatívan értelmező nemzeti radikális homoszexuálisok egyike, akit egyébként valószínűleg el is veszítettünk a következő pillanatban, hiszen kőkemény faszával a kezében nyilván nem penészes tésztákat szeretett volna szemügyre venni, hanem szolgálatra kész magyar végbélnyílásokat, amint éppen mindenféle olyan igényt elégítenek ki, amit egy hozzá hasonló állampolgár csak megkívánhat.

Államilag támogatott segglyukat alanyi jogon! És szebb jövőt mellé. Ez a legkevesebb.

Mivel Hulla szülei szüleje vidéken él, Hulláék legalább havonta egyszer kénytelenek kimozdulni a fővárosból. Hulla ilyenkor torkon ragadja nejét, bevágja a kocsi hátsó ülésére, aztán tövig nyomja a gázpedált, mert miért is ne…

A másfél órás út hihetetlenül unalmas, a visszaváltható üvegek hegye sem teszi izgalmassá, ezért aztán amint letérnek az autópályáról, Hulláné elkezdi csattogtatni a fényképezőgépét, hátha sikerül Hullát a szembesávba kergetnie… „Annyira jó lenne frontálisan ütközni azzal a busszal, nem gondolod?” Hulla nem egészen másként gondolja, ezért aztán a megfelelő sávban marad inkább, az iratai egyébként sincsenek nála (most sem).

Kedvenc játékuk a „Ki veszi előbb észre a kurvát az út szélén?”.  Az nyer, aki előbb mondja, hogy KURVA!!! Mindenki kurva, aki az út szélén áll. Korától, nemétől, vallási hovatartozásától függetlenül.

(Kedves Olvasó! Ha buszodra vársz/stoppolsz az út szélén, ráadásul Hulláék keresztezik az utad, biztos lehetsz benne, hogy le leszel kurvázva, Hulláék ugyanis tudatában vannak erkölcsi felsőbbrendűségüknek… Ha ez neked sok, óvakodj attól, hogy az út szélére kerülj, sétáljál inkább a záróvonalon. Nem leszel lekurvázva, becsszóra, legföljebb elgázolva, de ez a hozzád hasonlóknak sokkal inkább megtiszteltetés lesz, mintsem szégyen.) 

A csirkepörkölt hiába az emberiség egyik legnagyobb találmánya, egy idő után rettenetesen unalmassá tud válni. Elhatároztuk tehát, hogy kirándulunk egyet a kiherélésre ítélt Bosnyák téren.

A Bosnyák térnek a piac adja meg a báját. Oldalazni a tömegben. Önfeledten anyázni. A nyugdíjastúltengés miatt tettlegességig fajulni, elnézéstbocsánat, arrábblök, megy tovább. Kilopkodni az akciós csirkefarhátat a banyatankokból, majd szétosztani a környéken állomásozó hajléktalanok között. Pálinkát és/vagy fröccsöt inni a hurkakolbász meg a fehérkenyér mellé. Nyálat csorgatni a hentespultok előtt. Kilószámra venni a savnyúságot. Alkudozni a házi készítésű darált erőspaprikára, amit babakajás üvegben árulnak.

Nem egészen egy éve járunk vissza rendszeresen. Nyilván nem fogunk a buldózerek elé feküdni, ha eljő az idő, sírni sem fogunk, de az is lehet, hogy mégis, hiszen fogalmunk sincs, hová megyünk majd a havimarháért vagy a heticsirkéért. Ha pedig egyszer fölépül a bevásárlóközpont a piac helyén, valószínűleg el fogjuk kerülni még a környéket is. Nem azért, mert ellene vagyunk a változásoknak, egyszerűen csak nem lesz miért a Bosnyákra mennünk, még metróval sem.

Most már tudjuk, nem akkor kellett volna nyakunkba venni a piacot, amikor a fagypontról legföljebb álmodni lehet (kovászos uborkát például csak boltban sikerült vennünk, mert a kofáknál széjjel volt fagyva mind), de mit lehet tenni, ha éppen december végén támadt gusztusunk a marhahúsra, nyilván nem függetlenül a Szlovák Intézet knédlivel megtámogatott remeklésétől (mínusz mócsing), amit alig néhány nappal korábban sikerült magunkévá tennünk néhány liter jóféle ingyenborocska társaságában egy dögunalmas könyvbemutató túlélését követően.

Egy kicsit persze összefostuk magunkat attól, hogy ennyire marhadrága hússal kísérletezünk, de annak, aki sikeresen tud ellenállni egy ennyire izgató húscafatnak, egészen biztosan tehén volt az anyja…

Végül egyébként ugyanúgy történt minden, mintha csirke lett volna az áldozat. A zsíros részek száműzésével párhuzamosan megtörténtek az előkészületek (hagymavagdalás, ilyesmi), aztán nekiláttunk a főzésnek. Miután üvegesek lettek a hagymákok, jöhetett a hús, meg a fűszerek, mindenekelőtt a csípős paprika, ha ugyanis nem méregerős a pörkölt, szart sem ér. A hús vizet nemigen látott, helyette vörösborral öntöttük nyakon.

A legnagyobb baj a marhapörkölttel, hogy nem lehet magára hagyni, hajlamos ugyanis odakapni a rohadék. Amikor erre rájöttünk, természetesen azonnal kiköltöztettük magunkat a hamutállal meg a sörökkel együtt a konyhába, hogy legalább a fazék közelében részegedjünk le, az étvágyunkat egyébként is már régen elvitte a rézfaszú bagoly gólem.

Néhány sörrel órával később megpuhult a hús. De mire a tésztát is megfőztük, nemigazán voltunk éhesek, ezért aztán inkább ittunk tovább, a pörkölt pedig ment a hűtőbe, érdekelte akkor a fenét, úgy gondoltuk, jó lesz másnap, reggelire, kovászos uborkával, elűzni a másnaposságunkat, hamáregyszer nem maradt gyógysör, hogy enyhítse fejfájásunkat, ami kínzott bennünket akkor és ott, persze nem először.

Másnap marhapörköltet kentünk egymás pirítósára…

Hulláék szeretnek részegen kocsikázni. Amióta autójuk van, nagyon durván elkényelmesedtek. A kerületben, ahol laknak, ráadásul szesztilalmat vezettek be este 11 és reggel 6 között, az önkormányzat ugyanis úgy gondolta, itt az ideje az alkoholistákból élő kiskereskedők tönkretételének. Hulláék este 11 után tehát kénytelenek átrándulni egy olyan kerületbe, ahol nem korlátozzák a korlátlan alkoholfogyasztást, reggelig kitartó készletet ugyanis a legritkább esetben sem sikerül fölhalmozniuk.

Hulla részegen jobban vezet, mint ittasan józanon. Mert részegen legalább lassít, amikor gyalogos próbál átkelni a zebrán. Amikor józan, gázol, könyörtelenül. Részegen is, persze, de amikor nincs magánál, legalább megfontoltan hajt át a gyalogosokon, mert szereti, amikor szenvednek.

A lakótelepen harminc a maximum, a gyorshajtókon ráadásul testüregmotozást eszközölnek a rend mindenre elszánt őrei. Hulláék ettől függetlenül kocsival járnak az éjjel is nyitva tartó nappaliba, természetesen részegen. Amíg Hulláné beszerez, Hulla a tilosban parkol. Aztán balra kanyarodik a kereszteződésben, pedig nem lenne szabad. De amikor Hulláné a szájába kezdi spriccelni a sört, Hulla a lelkiismeretének furdalása nélkül hajt át mindenkin, aki az útjukba kerül.

Amennyiben sikerül behatolnia a lépcsőház zárjába, valószínűleg eljutnak a harmadikra, nagyon részegen akár a negyedikre is, igaz, Hulla már az első emeleten is olyan hangokat ad ki magából, hogy a lépcsőház lakói valószínűleg azt gondolják, hogy az a fiatal párocska a harmadikról már megint a lépcsőházban ügyködik egymáson. És tényleg, a legmocskosabb perverzióikat élik ki éppen…

Hulláné délben ébredt. Hulla nem lélegzett, de mivel ez nála természetes volt, Hulláné nem zavartatta magát, bedugta a nyelvét Hulla résnyire nyitott, kicserepesedett ajkai közé. Ekkor csapta meg a hányásszag.

Hullánénak ezúttal sem maradt túl sok emléke az előző éjszakáról. Másnaposan általában a fürdőszobába szokott tántorogni, de ezúttal valamiért mégis inkább a konyha felé indult. Amikor megpillantotta a meglepően tiszta mosogatót, rádöbbent, hogy Hulla gyomorforgató szájszaga hathatott a tudatalattijára. „Én ebbe tegnap belehánytam!” – kiáltotta magában, majd hirtelen fölindulásból Hulla valagába dugta a botmixert, de mivel Hulla erre nem ébredt föl, kénytelen volt bekapcsolni. „Már megint?” – gondolta Hulla, de nem mert szólni, mert tudta, hogy Hulláné mindig megkapja, amit akar.

-         Mit csináltál a festményemmel? – sikoltotta Hulláné, majd Hulla arcába karmolt.

-          Miről beszélsz?

-          A Bosch-ról, amit tegnap éjjel a mosogatóba hánytam, te hülye állat!

-          Ki a faszom az a Bos?!?

-         Hieronymus Bosch németalföldi festő, a művészettörténet talán legtöbbet vitatott és legtöbbféleképpen értelmezett alakja. Festményeinek fő témája az emberi bűnök, gyengeségek bemutatása és ostorozása. Alkotásain a szimbolikus alakok és tárgyak olyan összetett, eredeti és fantáziadús ikonográfia részei, amelynek értelme még a saját korában is sokszor homályos maradt. Bosch arra használta a démonok, félig emberi, félig állati alakok és gépek képeit, hogy félelmet és zavart idézzen elő, s az emberi gonoszságot ábrázolja.

(Hulla ekkor fordult be a másik oldalára.)

-          Le se szarod az egészet, ugye?

-          Lese.

-         Pedig én hónapokon keresztül gyakoroltam a Bosch-hányást. De mindig csak egy korai Warhol jött össze, nem emlékszel?

-          Hát, nem igazán.

-          Most viszont sikerült Boscht hányni, erre te kinyalod, basszad meg. Nyilván azért, mert annyira részeg voltál már megint, hogy nem sikerült kinyitnod a hűtőt, pedig hagytam neked a brokkolis fasírtból.

-          Hogy te milyen rendes vagy!

-          Asszem, lefotóztam.

-          Micsodát?

-          A hányásomat.

-          Remek.

(Negyed órával később Hulláné közli Hullával a szomorú tényt.)

-          Ez életlen lett!

-          Nem várhatod el egy hányástól, hogy élet legyen benne…

(Hulla ráveszi magát, hogy kimásszon az ágyból.)

-          Ez így életlenül sem rossz. Kedvem lenne elhányni magam.

-          Nagyon vicces.

-         Most komolyan. Mindenféle alakokat látok a hányásodban. Olyan, mint valami elbaszott Rorsach-teszt.

-          Aludj inkább!

-          Tényleg nem látod?

-          Mit kellene látnom?

-          A részeg nőt, ahogy elnyúlik a kanapén. Kalap van a fején.

-          Miről beszélsz?

-          Nézd meg jobban a fotó bal alsó sarkát!

-          Tényleg ott hever!

-          És a Hányásember is ott van!

-          Kicsoda?ejk

-         A Hányásember! Olyan, mintha éppen kirobbanna a kócosfogú öreg ipse homlokából.

-          Már látom! És az öreg zsidót is, meg azt a fószert, aki úgy néz ki, mint Svejk!

-          És a szent bal megvan?

-          Talán a szent jobb, nem?

-          Nem, ez inkább a szent balnak tűnik.

-          Hol?

-          Nagyjából egy óránál.

-          Tényleg.

-          Meg aztán ott van a bal fölső sarokban az a kétségbeesett neonhal.

-          Miért lenne kétségbeesve?

-         Mert elefántnak képzeli magát, az elefántok pedig elég nehezen lélegeznek a víz alatt.

-          Gondolod, hogy sikerült végre megtanulnom tehetségesen hányni?

-          Igen. Büszke vagyok rád, egyetlenem!

Amikor idáig jutottak Hulláné exgyomortartalmának elemzésében, Hulla öklendezni kezdett. Hulláné szerencsére résen volt, és tartotta Hulla fejét, miközben az idiótája falra hányta az utolsó vacsorát.

Mivel elkezdett szakadni a hullahó, Hulláék úgy döntöttek, nem mozdulnak ki a lakásból. Ezért aztán előre megfontolt szándékkal nekiálltak leinni magukat, egy magára valamit is adó háztartásban ugyanis mindig akad néhány karton megivásra szomjazó sör, Hulláék háztartása pedig természetesen adott magára.

A hűtőben közben egy kiló marhahús is unatkozott, mert Hulláék túlságosan részegek voltak ahhoz koradélután, hogy pörköltet hányjanak össze belőle. Remélték, nem romlik meg honlapig, amennyiben mégis, anál jobb, a büdös húsnak mégiscsak hígabb a leve, Hulla ráadásul mindig is farra izgult, amikor imádott elesége nyers húst kent széjjel a seggén donáldkacsázás* közben. A lehetőség, hogy Hulla végre megpillanthatja Hulláné nyers hústól csatakos testét, ahogy mosogatás közben végignyalja a decemberi nap erőtlen fénye, olyan erős hatást gyakorolt merevedésére, hogy egyszerűen képtelen volt behatolni a picsányi konyhába.

Végül, egy üveg étolaj elhasználását követően, Hullának mégiscsak sikerült becsusszannia a konyhába, de Hulláné szokásos megerőszakolása helyett inkább kivett egy sört a hűtőből, majd a konyhaajtót betöltő faszaládéjával együtt kihúzta a belét az elkocsmásított nagyszobába.

Hulláné ekkor végre levegőhöz jutott, jól rá is gyújtott tehát, főzni viszont nem főzött semmit se, de legalább belehányt a mosogatóba, Hulla legnagyobb megelégedésére, szerette ugyanis, amikor éppen nem ő hányta magát szanaszéjjel.

(A fénykép egy kicsit életlen, mivel Hulláné nem volt teljesen magánál hányás után, másnap reggel pedig nem volt mit lefotózni, Hulla ugyanis az éjszaka fényesre nyalta a mosogatót, mivel Hullánét a belső értékeiért is szerette.)

*A donáldkacsázás azt a tevékenységet jelöli a lakótelepi szlengben, amikor a szóban forgó személy alsóruházat nélkül mutatkozik a lakásban vagy horribile dictu az utcán.

Mivel a lakótelep, ahol Hulláék élnek, Hulláék nélkül nem lenne olyan, amilyen, az önkormányzat illetékesei ezért aztán arra gondoltak, hogy a kerület legismertebb (és tulajdonképpen egyetlen) hullaházaspárja igazán megérdemelne végre egy emléktáblát.

Helyreigazítás: Az önkormányzat illetékesei természetesen nem gondoltak semmi ilyesmire, tulajdonképpen fogalmuk sem volt arról, hogy Hulláék egyáltalán léteznek, de aztán a lakossági nyomás (a kerületi havilapban nem eléggé lelkesen nyilatkozó képviselők meglincselése, valamint az egész lakótelepet mozgósító aláírásgyűjtés) végül megtette hatását.

Az indítványt ellenszavazat és tartózkodás nélkül fogadták el, a közbeszerzési pályázatot pedig a gerilla-avantgárdban utazó Hajdú & Társai Alkotói Csoport nyerte el, tegyük hozzá, Hulláék legnagyobb megelégedésére, Hajdú tevékenységét ugyanis már évek óta megkülönböztetett figyelemmel kísérik, igaz, útfelújításnak álcázott művészetüket nem értették meg azonnal. Pedig Hajdú és a kortárs faszok mindig is formabontó módon álltak hozzá a munkához. Művészi koncepciójuk lényege ugyanis mindössze annyi volt, hogy egy ködös hajnalon föltúrtak egy útszakaszt, aztán meg hagyták az egészet a francba. És miközben mindenki azt hitte, hogy akkor itt most megújul az aszfalt, Hajdúék magasról szartak az egészre, művészetük végtermékét pedig minden esetben úgy nevezték el, hogy „Világvárost szülünk a picsátokba!”.

Szimpatikus társaság, gondolták Hulláék, amikor először hajtottak bele autójukkal egy Hajdú-féle gödörbe.

-       „Megdugtuk a művészetet!” – gondolták szinte egyszerre. A Renault-juk volt a faszuk, de aztán a gépjármű különvéleményének adott hangot.

-       Hé, nemár, basszátok meg! Azt akarjátok, hogy belerokkanjak?!?

-       Hallgass, dugjad tovább!

És ekkor szálltak ki a gödörbe tövig hatoló Renault-ból, mert nagyon rá akartak már gyújtani egy cigarettára. Még a végére sem értek, amikor megjelent Hajdú meg a kortárs faszai. Közölték velük, hogy átköltöztetnék a kiállítást néhány utcával arrébb, szóval, húzzanak már innen a retkes faszba, mert különben szétbasznak mindenkit.

Hulláék nem mondtak ellen, Hajdú meg a kortárs faszai egyébként sem tűntek különösebben vonzónak, így hát aztán hazamentek, hogy lefotózzák az emléktáblájukat, amin az alábbi szöveg olvasható: 

Állíttatta a Lakótelepi Művészetpártoló Társaság, 2009. május 8-án

Kivitelező: Hajdú & Társai Alkotói Csoport

Mivel Hullapó itt van (és hulla a subája), arra gondoltunk, tisztába tesszük. A dolgokat, nem pedig a vén alkeszt, hozzá ugyanis még bottal, védőfelszerelésben se nem.

Magánvéleményünk szerint Télapó egy segg, minket csak ne akarjon az ölébe ültetni, mert a végén még egy hirtelen ötlettől vezérelve le találjuk hányni azt a tenyérbemászóan joviális fejét, Krampusz pedig egy indokolatlanul alulértékelt rakenrollarc, akivel folyamatosan riogatnak, pedig egy hároméves kislányt se tudna ágybavizelésre kényszeríteni.

És miközben a cukrostata a szakálla mögé próbálja rejteni akut/heveny merevedését, Krampusz a közeli késdobálót okádja szét két áltélapó széttépése közben, de a sör-feles kombó sem feledtetheti el vele, hogy mit és hova rak (nem, nem ajándékot és nem is az acélbetkós csimmába) majd neki Télapó, miközben Télanyót majdnem halálra dugja a húsvéti mintanyúl, de aztán mégsem. 

Szegény Krampusz tehát igencsak frusztrált lehet, ráadásul fingja sincs, hogy ki az apja, a siketnéma mexikói anyja ugyanis annyira szemét, hogy nem hajlandó beszélni a mocskos múltjáról, és ha ez még nem lenne elég, Krampusznak Télapó kokakólaszagú leheletét is el kell viselnie. Tényleg, mesélje már el nekünk valaki, hogy miért nem jó neki a Pepsi?!? Aki pedig bármit tud Télapó fölmenőiről, vendégünk egy csokimikulásra sörre.

Az, hogy Télapó egy segg, akkor vált egyértelművé számunkra, amikor jöttünk hazafelé vidékről, és azt láttuk, hogy az egyik Télapó a másik Télapó minden bizonnyal fenyőszagot árasztó faszát szopja valamelyik kamionosoknak fönntartott pihenőhelyen. Nem lassítottunk, hogy jobban megnézzük őket magunknak, ennyire még mi sem vagyunk perverz állatok, de aztán kiderült, hogy dehogyisnem, a mai délelőttöt ugyanis azzal sikerült eltöltenünk, hogy mikuláspornót kerestünk (és találtunk itt és itt és itt!) a neten.

A Télapó persze nem kizárólag baszással üti el nem kevés szabadidejét. Amikor éppen nem hatol bele análisan senkibe, akkor bankot rabol, vagy ha éppen olyan napja van, részegen, csoportosan követ el erőszakot a többi télapók kárára, esetleg lányokat futtat, időnként pedig, hogy kiegészítse a nyugdíját, körbejárja a világ szociális otthonait, hogy (khm) szaloncukrot dugjon a rászarulók szájába.

Állítsátok meg Télapót! Mert megérdemli!

Hulla persze egy semmirekellő, sörhasú seggfej, de legalább ott van halászléügyileg. Ráadásul a bajai vonalat nyomatja, függetlenül attól, hogy Hulla legföjjebb némi jóindulattal nevezhető bajainak, de legalább már gyerekkorában megtanulta, merről bűzlik a halszelet.

Hulla szerint a nem bajai a halászlé egyenlő a halállal, viszont ez az egyetlen étel a világon, amivel kapcsolatban megenged magának némi szentségtörést, vagyishogy sör helyett vörösbort iszik főzés közben.

Hullánéval nem könnyű együtt élni. Amikor unatkozik, kimondottan elviselhetetlen, ráadásul nem elég neki, hogy ínycsiklandozó legyen az étel, mert ő játszani szeret vele, Hulla tehát nem rakhat elé, mondjuk, tejbezsírt, mert a végén már megint el akarna válni, mert az elválás kilátásba helyezése a kedvenc szabadidős tevékenysége nekije. De persze csak a szája jár már megint, Hulláné ugyanis egyáltalán nem hüje, kedvenc holtteste ráadásul túlságosan is jól néz ki főz, meg aztán van még egy dolog, amiben egészen tűrhetően teljesít, csak nem tudja, mi az.

Az egyetlen szerencséje Hullának, hogy a halászleve színültig van izgalommal. És van annyira kemény, hogy képes úgy meghámozni és összeaprítani néhány csecsemőfej nagyságú vöröshagymát, hogy közben nem sírja el magát. Ekkor jön Hulláné a képbe a besózott halszeletekkel, merthogy kettőjük közül egyedül ő érez beteges vonzódást a nyers húscafatok iránt.

Hulla alágyújt, a bográcsban halszeletek, apróra vágott hagymadarabok, meg erőspaprikák kergetik egymást a mélyvízben. Készül a hallé, mindketten arra várnak, hogy megnyalhassák végre egymás ujjait. Amikor aztán végre fölforr a lötty, aláhulla az őrült pirospaprika, vérzéssel, természetesen. Kell még bele némi halállékocka meg halállépor, a napi ajánlott E-származék miatt, meg egy köpetnyi vörösbor. Tejet, ikrát nem szokásuk, de nem azért, mert elhánynák magunkat a gondolattól, egyszerűen csak nem jut eszükbe a piacon pontyszelet vásárlás közben, hogyaszongya, csókolom, csomagoljon már mellé néhány deci halgecit is.

Ha bajai a halállé, akkor a tészta nem lehet más, mint gyufa. Budapesten nehéz (lehetetlen?) beszerezni, de ha egyszer sikerül összefutniuk a Stranszki Júlia nevű, bajai illetőseggű hölgyeménnyel, egészen biztosan kinyalják a seggét megcsókolják a kezét.

Hallállevet csinálni azért hullajó, mert egyáltalán nem macerás. Tulajdonképpen megfő magától, csak az arányokat kell eltalálni, ami egyúttal azt is jelenti, hogy könnyen el lehet baszarintani. A forrást követő nagyjából fél óra tökéletesen alkalmas arra, hogy megigyuk a maradék bort, cigarettázzunk, közbe meg idióta fasságokat nézzünk a neten. Meg hogy aztán káromkodjunk, hogy „fú baszmeg, ez milyen kibaszott erős lett, baszmeg, mingyá belefolyik a taknyom-nyálam a tányérodba, baszmeg!”

Nyissál ki egy doboz sört! Ha ketten főztök, akkor persze kettőt, ha pedig chilis babot, akkor mindjárt hármat, mer’ az egyik kell a babba (vigyázat, szóviccveszély!) bele. Hulláék mindig sört isznak főzés közben, igaz, előtte meg utána is.

Részegen főzni korántsem veszélytelen, főleg egy olyan picsányi konyhában, mint amilyen a Hulla családé. Hulláné a múltkor is Hullába döfte véletlenül a kóser disznóölő kését, bár az is lehet, hogy Hulla gyalogolt (szóviccveszély No. 2.) bele egy nem kellőképpen végiggondolt (értsd: koordinálatlan) mozgássorozat bemutatása közben, ami aztán váratlan fordulatot eredményezett. Amikor ugyanis Hulláné Hulla hullájára, majd az apróra aprított hagymára nézett, úgy döntött, inkább fuckhagymás vérpörköltet csinál, anális inkább, mert nem akart özv. Hulláné lenni, úgy gondolta, túlságosan fiatal még az ilyesmihez, ahhoz pedig, hogy Hulla harmadnapon másnaposan rátámadjon, valahogy vissza kellett hoznia Hullát a kurva életbe. Azt agyalta ki tehát, hogy föltörli a vért a konyhapadlóról, majd a megpirított hagymára facsarja a fölmosórongyot. Hulla egyébként is szerette a vérpörit, gyerekkorában rendszeresen evett ilyesmit, a nagyapja ugyanis előszeretettel folyatta ki a lemészárolt csirkék/kakasok vérét egy véredénybe, hogy aztán a megalvadt vért (szóviccveszély No. 3.) belefőzze a vasárnapi pörköltbe. Mindezt Hulla hullaként osztotta meg becses nejével, nem akarta ugyanis, hogy nélküle főzzön, a legjobb sztorik egyébként is főzés közben szoktak előkerülni, ezért is főztek mindig együtt.

A harmadik nap elteltével aztán Hulláné megetette Hulla penetránsan bűzölgő hulláját a vérpörivel. Hulla jobban lett, rá is támadt Hullánéra, hiszen valahogy mégiscsak meg kellett bosszulnia a vérontást. Előre megfontolt szándékkal kiszívta tehát Hulláné nyakát, hogy kénytelen legyen gardróbban járni egy hétig, mert tudta, hogy mennyire utálja. Hulláné azonban inkább csalódott volt, mint dühös. Azt várta ugyanis, hogy Hulla szexy vámpírfiúként tér majd vissza a túlvilágról, de Hulla nem változott előnyére, ugyanaz a sörhasú, borostás seggfej maradt, aki mindig is volt.

Valamelyik nap (ki emlékszik pontosan?) adtunk a kultúrának rendesen, Hulláné ugyanis kiállított néhányós fotót. Ekkor történt, hogy majdnem találkoztunk Hulláné nagyanyjával, de aztán mégsem, a nagyi ugyanis inkább lesántult. Mondjuk, mindig ezt csinálja amikor Hulláné kiállít, igaz, a múltkor a kiállítás megnyitója után sántult le, de ez most nagyjából mindegy is, a lényegen nem változtat. Szóval. A megnyitón szerencsére volt némi (túl sok) bor* (és sajnos unalmas beszédek is, utóbbiakat viszont szerencsére nem igazán hallottuk a hangosítás hiánya miatt), de erről majd később (vagy inkább később se nem), viszont a bornak köszönhetően legalább sikerült elviselnünk saját magunkat meg a többieket.

Aztán elmentünk inni. És innentől kezdve tulajdonképpen nem igazán emlékszünk semmire. Vagy legalábbis alig valamire. Valószínűleg elpusztítottunk néhány tucatnyi sört, amivel még nem is lett volna baj, hiszen hozzája vagyunk szokva, de sajnos Hulláné hedonista ismerőse mindenáron töményet akart itatni velünk, mi meg valamiért nem tudtunk nemet mondani, valószínűleg azért, mert ő fizette. Egyébként meg mi vagyunk azok, akik csak egyszer élünk, a többiek kevésbé szerencsések. Ami viszont ezt követően történt, az kissé homályos. Hulla olyan szinten hulla lett, hogy Hullánét hátrahagyva elindult haza. De mivel nem találta meg a megfelelő éjszakai járatot, néhány órányi emlékezetkiesést követően inkább visszatért az éppen aktuális kocsmába, hogy aztán hajnalig tovább vedeljen Hullánéval (ekkorra már szinte mindenki más lelépett), majd együtt tántorogjanak haza, igaz, a Pöttyös utca helyett Kőbánya-Kispesten ébredtek, ahol aztán Hulla egyik kolléganőjébe botlottak, aki éppen munkába indult. Meg is kérdezték tőle legalább háromszor a pontos időt. Hazafelé persze vettek még némi alkoholt meg cigarettát, hogy gyorsabban teljen a délelőtt. Meglehet, túl sokat ittak már megint. De így volt kerek az este. Hogy Hulla kalapját mikor veszítették el, az a mai napig rejtély. A becsületes megtaláló, mondjuk, vendégünk egy sörre.

*Ami a bort illeti, az egyiknek vajíze volt, a másiknak meg gyógyszerszaga, de azért persze megittuk az összeset. Igyon inkább mindenki sört, mert a sör legalább sörhasat csinál. (Hulláné persze elbaszta a becsempészést, igaz, mások nem voltak ennyire balfaszok. Mi ittuk a szar bort, mások meg nyakalták az akciós sört.)

Igen, Hulláék visszatértek! Az utóbbi időben talán el voltak tűnve, de ez korántsem azt jelenti, hogy az elmúlt heteket kizárólag maszturbálással töltötték volna. Szabadidejükben leginkább azzal voltak elfoglalva, hogy főztek meg ittak, blogolásra ezért (is) nem maradt erejük, de az efféle szarságoknak ezennel vége. Főzni meg inni persze a továbbiakban is fognak, viszont életük dokumentálását ezentúl megpróbálják összeegyeztetni napról napra egyre súlyosbodó alkoholizmusukkal. Nem mintha bárki is kíváncsi lenne a faszkolódásaikra, viszont igazán megdögölhetne mindenki, aki nem akar belépőjegyet váltani a HullaVidámParkra… Hullának lenni ugyanis korántsem olyan halálosan unalmas, mint amennyire egyesek beállítani igyekeznek… Ne menjenek sehová, a reklám után folytatjuk!

Charles Bukowskinak, saját bevallása szerint, közepes méretű farka van. Volt. De időközben meghalt, sajnos. 

Mindezt figyelembe véve akarja-e Ön, hogy összes művei kötelező olvasmányok legyenek szanaszétbaszott országunk államilag finanszírozott középiskoláiban? Igen, akarja. (Majdnem) minden más egyéb megérett a klotyón keresztül történő lehúzásra. Bukowski fasza viszont ott maradna, lehúzhatatlanul. Ahhoz meg elég kiéhezettnek kellene lenni, hogy valaki vegye magának a bátorságot, hogy B. levágott fasza fölé üljön a klotyóra. A végén még meg találná baszni. Persze csak akkor, ha nőnemű az illető, B. ugyanis meglehetősen válogatós volt, punci kellett neki, akárcsak Hullának, megcsöcsökmegseggekmegalkoholmegdohány. Egyszerre. Vagyis az élet, mint olyan, mert az élet nagyjából (egészében?) ennyi. Leigázondó, genitáliailag. Lehetőleg részegen.

Bukowski a tökéletes példakép. Végigcigarettázta, végigitta, végigbaszta az egész életét. És korántsem mellékesen, meglehetősen faszán írt. 74 éven keresztül. Plusz, mínusz. Ami azért elég tiszteletre méltó, nem?

Kenhetne Hulla akármennyi festéket a farkára, akkor is képtelen lenne még félig sem lefesteni mindazt, amit B. papírra okádott magából. Legföljebb maszatolhatna. Bukowskit olvasni kell. Vagy magunkévá tenni, ha őt nem is, legalább a stílusát:

 „Brutál Bart épp Billy Joe fiatal nejét hágta meg, de csúnyán, amit Billy Joe-nak végig is kellett néznie. Miközben pakolta, Billy Joe feleségének Billy Joe-hoz kellett beszélnie. Olyanokat kellett mondania, hogy: - Úristen, Billy Joe, akkora húsklopfolót nyomtak belém, hogy a torkomig felér, és alig kapok levegőt! Billy Joe, ments meg! Vagyis, ne, Billy Joe, inkább ne ments meg! Miután Brutál Bart végzett, Billy Joe-val mosatta meg a szerszámát, aztán együtt mentek el egy szép, nagy közös vacsorára, ahol szűzpecsenyét és reszelőkagylót ettek kétszersülttel.”

Erről beszélünk/nénk…

Elismerjük, iszonyatosan erőltetett a szóviccünk, de ha nincs zsidózás, buzizás, szexualizálás, baszhatjuk a címlapot a zindexen, mondjuk, lehet, hogy így is. Mindegy. Péniszről nem lesz szó, penészről anális inkább. 

Hulláék nem tudnak két emberre főzni, vagyis Hullára és Hullára, Hulla ugyanis mindig kétpofára zabál, föl is van puffadva, akár egy hónapos vízihulla (meglehet, nem feltétlenül a mértéket nem ismerő zabálások miatt), Hulláné viszont legföljebb csipegeti, mint egy madár. (A dőlt betűvel szedett mondatrész egy utalás akar lenni, aki kitalálja, hogy melyik filmből, annak postázunk egy limited edition Sárkány sört, sponsored by Spar.) Szóval. Hulláné a múltkor kinyitotta a hűtőt, és tátva maradt a szája. A hűtőben ugyanis egy péniszt talált, pontosabban penészt, meglehetősen szaros szoros szimbiózisban a hetekkel korábban lefőzött tésztával, ami időközben egészen megszittyásodott. Mondta is Hullának, hogy egye meg nyugodtan, aki persze kapva kapott volna, de ekkor a tészta váratlanul odébb mászott. Szerencsére Hulláné résen volt, és mielőtt Hulla agyonütötte volna mindkettejüket, fülön csípte.